magyar angol német francia orosz szlovák cseh
 
 
Ügyvédi irodánkról
Szakterületek
Munkatársaink
Szlovák partneriroda
Munkadíj politikánk
Elérhetőség
Állásajánlatok, gyakorlat
Megközelíthetőség, térkép
Közös élményeink
Hasznos információk
Sürgős
MAG
mag
 

Sürgős

 

Figyelem!

 

2011 március 1. napjától kezdődően megváltozik a Büntető eljárási Tv.

Ettől a naptól kezdve lehetőség lesz arra, hogy a büntetőügy vádlottja - bizonyos feltételek mellett - ne vegyen részt személyesen a tárgyaláson!

 

Olvasson el erről egy érdekes cikket!

 

KÜSZÖBÖN AZ ÚJABB HUNGARIKUM: A VÁDLOTT NÉLKÜLI TÁRGYALÁSOK - AVAGY  A VÁDLOTT TÁVOLLÉTÉBEN VALÓ TÁRGYALÁS VÉDŐI SZEMMEL A 2010. évi CLXXXIII. törvényt - mely a büntető ügyek elhúzódásának megakadályozását, az ítéletek mielőbbi megszületését tűzte ki célul – az Országgyűlés rohamtempóban, tényleges érdemi vita nélkül fogadta el és az december 30-án kihirdetésre került. E törvény hatályba lépésének napja 2011. március 1-je, alkalmazása tehát egy hónap múlva minden magyarországi jogalkalmazó számára kötelező lesz.  A változtatások talán legfontosabb eleme, hogy a vádlott tárgyalásra szóló idézésével egyidejűleg a bíróságnak kötelessége tájékoztatni őt arról, hogy nem köteles a tárgyaláson részt venni, az távollétében is megtartható, befejezhető. Ilyen bejelentés megtételekor, amely még konkrét formaisághoz sincs kötve, a bíróság - amennyiben nincs védője védőt rendel ki számára - a tárgyalást köteles a legcélszerűbb módon, a legrövidebb időn belül befejezni. Azaz nem lehet elővezetni a tárgyaláson részvételéről lemondó vádlottat, azt nélküle kell megtartani, sőt fellebbeznie sem lehet azért, hogy azon nem volt jelen.  Egy hónap múlva létrejöhet a vádlott nélküli tárgyalások - vagyis a teljes büntető igazságszolgáltatást totálisan érintő új büntetőeljárás - rémképe, amely a „felesleges kukacoskodások” átugrásával gyorsan elitélteket gyárthat. A Magyarországon hamarosan főszabályként érvényesülő „vádlott nélküli tárgyalások” intézménye kétségtelenül egyedülálló gyakorlat lesz a civilizált országok jogalkalmazásában. (Az, hogy miként ítélnek el – vagy ad abszurdum „tesznek el láb alól” a jog eszközeivel embereket nem civilizált országokban, persze nyilvánvalóan nem lehet szempont a magyar jogásztársadalom számára.) Ezért aztán nyugodtan megállapíthatjuk: márciustól magyar kuriózummal – másként: jogi „hungarikummal” – szembesül a világ jogászsága.  A hamarosan bevezetésre kerülő „egyszerűsítés” két alapvető problémát vet fel:  1./ A vádlott taktikázása nem okozza-e – céljával ellentétesen – végül is az eljárások elhúzódását? Ugyanis a vádlott törvény által biztosított ki-be járása a tárgyalásra, akár annak lezárása előtti késői megjelenésével sok esetben oda vezethet, hogy az eljárást meg kell ismételni. Ezek olyan gyakorlati problémát okozhatnak, amelyek e jogszabályi felhatalmazással biztosított vádlotti taktikázás nem kizárható, nem kívánt hatásai.  2./ Az egyik vádlott/vádlottak távolmaradása több vádlottas ügyekben milyen hatással van a másik, vagy a többi vádlottra? Ez jelenti-e a védelemhez/védekezéshez való joguk csorbulását vagy adott esetben egyenesen összeomlását?  Ez érdemi, tartalmi problémáját jelenti az adott büntetőeljárásnak.  A törvény módosítás által előálló alaphelyzet kiindulásként talán még üdvözlendőnek is tűnhetne, hiszen lehetőséget biztosít arra, hogy olyan esetekben, amikor egy vádlott emberileg érthető, méltányolható helyzetben van, akkor a törvény adta lehetőséggel élve ne vegyen részt az eljárásban. Ez nem jelenti ugyanakkor szükségképpen azt, hogy vissza is akar élni a vádlott a jogok biztosította lehetőségeivel, sokkal inkább utalhat arra, hogy az eredményes eljárás gyors, ésszerű befejezéséhez neki is elemi érdeke fűződik. Ügyének elhúzódása a vádlott számára sokszor nem kedvező, sőt alapvetően olyan kiszolgáltatott helyzetben van, ami akár hosszú időre ellehetetleníti a mindennapjait. Gondoljuk csak el, ha egy ártatlan ember éveken keresztül a büntetőeljárási gépezet alanyává válik, ahol lehetősége sincs arra, hogy a mindennapjait úgy töltse, mint bárki más, pl.: családja körében gyermekeivel éljen, munkát vállaljon stb. Pedig erre a Be. 7. § alapján joga van, hisz „senki nem tekinthető ugyanis bűnösnek mindaddig, amíg bíróság jogerős határozatban felelősségét meg nem állapította”. Az ártatlanság vélelmének e büntetőjogi alapelve éppen erről szól. (Mi ez, ha nem ennek a jognak az egy oldala.) Ilyen lehet, ha egy együttműködni akaró vádlott, egy sok terhelttel folyó eljárásban olyan vádlott vagy vádlottak mellett foglal helyet, akik a jogszabály hézagait kihasználva az ügyet a lehető legtovább kívánják elhúzni távollétükkel, majd időközbeni megjelenésükkel. Ilyen esetekben a védő mindig ott lesz a tárgyaláson, a vádlott jogai látszólag így nem sérülnek, hiszen a védője – elméletileg - tájékoztatja mindenről, így pontos képet alkothat arról, ami a tárgyaláson zajlik, s ha őt érintő olyan tanút hallgat ki a bíróság, ahol úgy érzi, jelen kell lennie, és nyilatkoznia kell, ezt végül is szabadon megteheti. Az pedig külön kiemelendő, hogy a vádlott ugyan valóban az eljárás központi alanya, mégis, büntetőjogi felelősségének bizonyítása, illetőleg ártatlanságának bizonyítása nem az ő kötelessége. Ráadásul az ügyek egy jelentős részében a vádlott nem is kíván vallomást tenni a tárgyaláson, ilyenkor részvétele valóban formálisnak tűnik. Kiemelt jelentőséget kap ilyen esetekben a vádlott védője, aki a terhelti jogoknak - az eljárás minden szakaszában, de különösen azon a tárgyaláson, ahol védence nincs jelen – a leggondosabb védelmére köteles. A laikusok sokszor át sem tudják gondolni mit jelent egy büntetőeljárás alanyának lenni, mennyi olyan teherrel jár, ami egy humánusabb igazságszolgáltatásban nem volna szükségszerű. Elég csak a kényszerintézkedésekre utalni, arra, hogy a mai bírói gyakorlat pusztán a bűncselekmény nagy tárgyi súlya okán előzetes letartóztatásba helyezhet valakit – legalábbis formális értelemben – „jogszerűen” anélkül, hogy az ügy esetleg már kezdetben megjelenő, adott esetben alapvető ellentmondásait a bíró meg sem vizsgálja. Sokan így valóban éveket(!) töltenek el előzetes letartóztatásban anélkül, hogy arra igazi tényleges ok vagy indok lenne. Ebből a szempontból vizsgálva, annak a joga, és lehetősége, hogy a vádlott a nehézkes büntetőeljárás tárgyalási szakaszának távollétében való lefolytatását kezdeményezheti kedvező, quasi „emberséges” fordulatnak is tűnhet. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy az esetek egy jó részében a vádlott bízik az igazságszolgáltatás helyes döntésében, lényegében annak résztvevőire hagyja azt, mivel védője is jelen van, hiszi, hogy nem történhet érdekei ellen semmi. A vádlott sokszor nemhogy az eljárás kijátszására törekedne, de bízik abban, hogy minél rövidebb idő alatt, minél kevesebb kellemetlen helyzettel vészeli át a tárgyalást, ahol az ő „bőrére megy a játék”, s ebben a helyzetben ésszerűnek tűnhet, hogy neki legyen joga eldönteni, hogy ennek eseményein ott akar-e lenni, vagy sem. Mondhatnánk tehát, hogy az egyvádlottas ügyekben az, hogy valaki hogyan viszi vásárra az ő bőrét, az legyen(lehet?) az ő dolga. De Tisztelt Jogász Társaim! Mi lesz a többvádlottas vagy sokvádlottas ügyekben? Belegondolt már valaki abba, hogy a vádlottársak közül egynek vagy egyeseknek az ilyen döntése hogyan hat(hat) ki a másikra, a többiekre esetleg sokakra? Az ilyen ügyekben az egyik vádlottal szemben – távollétében „gyorsan lezavart” jogerősen megállapított tényállás eleve reménytelenné teheti a vele összefüggő tényállással vádolt más vádlott(ak) helyzetét! Ilyen esetekben  az egész eljárás – különösen annak tárgyalási szakasza – torz képet mutat, ha például a „beismerő” egyben a többieket súlyosan terhelő vádlottnak már el sem kell mennie a tárgyalásra. Megvádolt emberek tucatjai (százai?, ezrei?) majd úgy várhatják ítéleteiket, hogy még csak szemébe sem nézhetnek az őket súlyosan terhelő személynek. Sem ők, sem védőik így nem tehetnek fel kérdéseket a távolmaradó vádlott-társnak. Nem lesz arra sem lehetőség, hogy bármiféle észrevételnek értelme legyen, hiszen a jelen nem lévő vádlott-társnak semmiféle reakcióját nem figyelheti meg sem a bíróság, sem senki a világon. Mi lesz így a védekezés jogával. A védelemhez való jog ilyen esetekben teljesen kiüresül, írott malaszt marad csupán. Hová tűnik a közvetlenség alapelve?  Felvirágozhat tehát a nyomozás során készült vallomásoknak, ilyen esetekben azok el is döntik az eljárás végső kimenetelét. Azok valóságtartalmát ilyenkor ugyanis nem kell a nyilvános és közvetlen bírósági tárgyalás kontrolljának alávetni, hiszen jelen sincs, aki - állítólag - tette azokat a vallomásokat, hogyan lehetne ellenőrizni azok valóságtartalmát?  Nem lehet ellenőrizni, mert annak alanya – ha ő úgy dönt – a bíróságon már nincs is jelen, marad viszont az ő vallomása – esetleg még az ő távollétében meghozott jogerős ítéleti tényállással is megerősítve – amely bőven elégséges lehet más(ok) elítéléséhez. Ilyen hatalmat a vádlott kezébe adni egyszerűen nem lehet, ezért kellene legalább a bíró mérlegelésére bízni, hogy a távolmaradást - az azt kérő vádlottnak – esetleg megengedi-e.  Ezért elgondolkodtató, hogy mi az oka annak, hogy a hamarosan életbe lépő jogszabály e tekintetben semmilyen lehetőséget nem ad a tárgyaló bíró kezébe, aki valóban a tárgyalás levezénylője, az ügy döntéshozója, s alaposan számot kell adnia arról hogyan dönt,  mit, miért tesz. Ha ebben a döntési körben a keze meg van kötve, vagyis nem ő döntheti el, hogy mikor, milyen esetben van helye egy vádlott távolléti jogának megvonására – ha például azzal valaki nyilvánvalóan visszaél, esetleg mások, vádlott társai rovására - erről a jogszabály nem rendelkezik. A kétségtelenül rohamléptékben elfogadott, a jogásztársadalmat is váratlanul, előzetes egyeztetetés nélkül érő 2010. évi CLXXXIII. törvény, az ún. „gyorsító csomag” sok rendelkezése nyilvánvalóan nem fog logikus és átgondolt szabályokkal körülhatárolt megoldásokat hozni az igazságszolgáltatásba. A fent részletezett átgondolatlanság miatt e törvény alkalmazása a védőknek – a lehetséges előnyökön túl – nagyon sok kellemetlenséget okoz majd.  A probléma abba van, hogy a távollét alkalmazásának esetleges korlátait, a visszaélésszerű alkalmazás következményeit a jogalkotó nem rendezi, hiszen ezzel kapcsolatosan nem ad a bíró kezébe jogot, így az e miatt sérelmet szenvedő vádlottnak nincs kihez és milyen indokkal fordulnia, hiszen a törvény neki nem ad lehetőséget arra, hogy kérje vádlott-társa kötelező részvételét a tárgyaláson. Pontos, egyértelmű és következetes szabályok nélkül nem létezhet pontos és következetes igazságszolgáltatás. A fent kifejtettek alátámasztják, hogy nem célszerű, ha ellenőrizhetetlen „fegyver” kerül olyan kézbe, ami azt nem feltétlenül jó célra használja. A kontroll hiánya pedig a jóhiszemű vádlott érdekeit is súlyosan sérti. Egy korrekt igazságszolgáltatásnak igenis azt kell feltételeznie, hogy ilyenek is szép számmal vannak.  Válaszút elé érkezett tehát a magyar igazságszolgáltatás. Továbbra is célnak tekintjük-e, akarjuk-e az egyes ügyekben az objektív igazság kiderítését, vagy a gyorsaság követelménye miatt csak szolgáltat-e egy általa igazságnak nevezett valamit, ami sokkal inkább retorzió.  Ha az objektív igazság kiderítését továbbra is célnak tartjuk feltétlenül lehetőséget kell adni az ügyet tárgyaló bírónak arra, hogy – megadott szempontok alapján – ő dönthessen a vádlott tárgyalásról való távolmaradásának megengedéséről, de mindig és kizárólag csak akkor, ha ez más vagy mások jogos érdekét nem sérti. Dr. Ruttner Györgyügyvéd

 

 




az utolsó frissítés időpontja 2013. január 4.

 
  1026 Budapest, Gárdonyi Géza utca 62. • Tel.: (36-1) 275-0410 Fax: (36-1) 394-4352 • info@davidugyved.huimpresszum
© 2015 Minden Jog fenntartva
 
Prosign - honlapkészítés