Sürgős
Figyelem! 2011 március 1. napjától kezdődően megváltozik a Büntető eljárási Tv. Ettől a naptól kezdve lehetőség lesz arra, hogy a büntetőügy vádlottja - bizonyos feltételek mellett - ne vegyen részt személyesen a tárgyaláson! Olvasson el erről egy érdekes cikket! KÜSZÖBÖN AZ ÚJABB HUNGARIKUM: A VÁDLOTT NÉLKÜLI TÁRGYALÁSOK - AVAGY A VÁDLOTT TÁVOLLÉTÉBEN VALÓ TÁRGYALÁS VÉDŐI SZEMMEL A 2010. évi CLXXXIII. törvényt - mely a büntető ügyek elhúzódásának megakadályozását, az ítéletek mielőbbi megszületését tűzte ki célul – az Országgyűlés rohamtempóban, tényleges érdemi vita nélkül fogadta el és az december 30-án kihirdetésre került. E törvény hatályba lépésének napja 2011. március 1-je, alkalmazása tehát egy hónap múlva minden magyarországi jogalkalmazó számára kötelező lesz. A változtatások talán legfontosabb eleme, hogy a vádlott tárgyalásra szóló idézésével egyidejűleg a bíróságnak kötelessége tájékoztatni őt arról, hogy nem köteles a tárgyaláson részt venni, az távollétében is megtartható, befejezhető. Ilyen bejelentés megtételekor, amely még konkrét formaisághoz sincs kötve, a bíróság - amennyiben nincs védője védőt rendel ki számára - a tárgyalást köteles a legcélszerűbb módon, a legrövidebb időn belül befejezni. Azaz nem lehet elővezetni a tárgyaláson részvételéről lemondó vádlottat, azt nélküle kell megtartani, sőt fellebbeznie sem lehet azért, hogy azon nem volt jelen. Egy hónap múlva létrejöhet a vádlott nélküli tárgyalások - vagyis a teljes büntető igazságszolgáltatást totálisan érintő új büntetőeljárás - rémképe, amely a „felesleges kukacoskodások” átugrásával gyorsan elitélteket gyárthat. A Magyarországon hamarosan főszabályként érvényesülő „vádlott nélküli tárgyalások” intézménye kétségtelenül egyedülálló gyakorlat lesz a civilizált országok jogalkalmazásában. (Az, hogy miként ítélnek el – vagy ad abszurdum „tesznek el láb alól” a jog eszközeivel embereket nem civilizált országokban, persze nyilvánvalóan nem lehet szempont a magyar jogásztársadalom számára.) Ezért aztán nyugodtan megállapíthatjuk: márciustól magyar kuriózummal – másként: jogi „hungarikummal” – szembesül a világ jogászsága. A hamarosan bevezetésre kerülő „egyszerűsítés” két alapvető problémát vet fel: 1./ A vádlott taktikázása nem okozza-e – céljával ellentétesen – végül is az eljárások elhúzódását? Ugyanis a vádlott törvény által biztosított ki-be járása a tárgyalásra, akár annak lezárása előtti késői megjelenésével sok esetben oda vezethet, hogy az eljárást meg kell ismételni. Ezek olyan gyakorlati problémát okozhatnak, amelyek e jogszabályi felhatalmazással biztosított vádlotti taktikázás nem kizárható, nem kívánt hatásai. 2./ Az egyik vádlott/vádlottak távolmaradása több vádlottas ügyekben milyen hatással van a másik, vagy a többi vádlottra? Ez jelenti-e a védelemhez/védekezéshez való joguk csorbulását vagy adott esetben egyenesen összeomlását? Ez érdemi, tartalmi problémáját jelenti az adott büntetőeljárásnak. A törvény módosítás által előálló alaphelyzet kiindulásként talán még üdvözlendőnek is tűnhetne, hiszen lehetőséget biztosít arra, hogy olyan esetekben, amikor egy vádlott emberileg érthető, méltányolható helyzetben van, akkor a törvény adta lehetőséggel élve ne vegyen részt az eljárásban. Ez nem jelenti ugyanakkor szükségképpen azt, hogy vissza is akar élni a vádlott a jogok biztosította lehetőségeivel, sokkal inkább utalhat arra, hogy az eredményes eljárás gyors, ésszerű befejezéséhez neki is elemi érdeke fűződik. Ügyének elhúzódása a vádlott számára sokszor nem kedvező, sőt alapvetően olyan kiszolgáltatott helyzetben van, ami akár hosszú időre ellehetetleníti a mindennapjait. Gondoljuk csak el, ha egy ártatlan ember éveken keresztül a büntetőeljárási gépezet alanyává válik, ahol lehetősége sincs arra, hogy a mindennapjait úgy töltse, mint bárki más, pl.: családja körében gyermekeivel éljen, munkát vállaljon stb. Pedig erre a Be. 7. § alapján joga van, hisz „senki nem tekinthető ugyanis bűnösnek mindaddig, amíg bíróság jogerős határozatban felelősségét meg nem állapította”. Az ártatlanság vélelmének e büntetőjogi alapelve éppen erről szól. (Mi ez, ha nem ennek a jognak az egy oldala.) Ilyen lehet, ha egy együttműködni akaró vádlott, egy sok terhelttel folyó eljárásban olyan vádlott vagy vádlottak mellett foglal helyet, akik a jogszabály hézagait kihasználva az ügyet a lehető legtovább kívánják elhúzni távollétükkel, majd időközbeni megjelenésükkel. Ilyen esetekben a védő mindig ott lesz a tárgyaláson, a vádlott jogai látszólag így nem sérülnek, hiszen a védője – elméletileg - tájékoztatja mindenről, így pontos képet alkothat arról, ami a tárgyaláson zajlik, s ha őt érintő olyan tanút hallgat ki a bíróság, ahol úgy érzi, jelen kell lennie, és nyilatkoznia kell, ezt végül is szabadon megteheti. Az pedig külön kiemelendő, hogy a vádlott ugyan valóban az eljárás központi alanya, mégis, büntetőjogi felelősségének bizonyítása, illetőleg ártatlanságának bizonyítása nem az ő kötelessége. Ráadásul az ügyek egy jelentős részében a vádlott nem is kíván vallomást tenni a tárgyaláson, ilyenkor részvétele valóban formálisnak tűnik. Kiemelt jelentőséget kap ilyen esetekben a vádlott védője, aki a terhelti jogoknak - az eljárás minden szakaszában, de különösen azon a tárgyaláson, ahol védence nincs jelen – a leggondosabb védelmére köteles. A laikusok sokszor át sem tudják gondolni mit jelent egy büntetőeljárás alanyának lenni, mennyi olyan teherrel jár, ami egy humánusabb igazságszolgáltatásban nem volna szükségszerű. Elég csak a kényszerintézkedésekre utalni, arra, hogy a mai bírói gyakorlat pusztán a bűncselekmény nagy tárgyi súlya okán előzetes letartóztatásba helyezhet valakit – legalábbis formális értelemben – „jogszerűen” anélkül, hogy az ügy esetleg már kezdetben megjelenő, adott esetben alapvető ellentmondásait a bíró meg sem vizsgálja. Sokan így valóban éveket(!) töltenek el előzetes letartóztatásban anélkül, hogy arra igazi tényleges ok vagy indok lenne. Ebből a szempontból vizsgálva, annak a joga, és lehetősége, hogy a vádlott a nehézkes büntetőeljárás tárgyalási szakaszának távollétében való lefolytatását kezdeményezheti kedvező, quasi „emberséges” fordulatnak is tűnhet. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy az esetek egy jó részében a vádlott bízik az igazságszolgáltatás helyes döntésében, lényegében annak résztvevőire hagyja azt, mivel védője is jelen van, hiszi, hogy nem történhet érdekei ellen semmi. A vádlott sokszor nemhogy az eljárás kijátszására törekedne, de bízik abban, hogy minél rövidebb idő alatt, minél kevesebb kellemetlen helyzettel vészeli át a tárgyalást, ahol az ő „bőrére megy a játék”, s ebben a helyzetben ésszerűnek tűnhet, hogy neki legyen joga eldönteni, hogy ennek eseményein ott akar-e lenni, vagy sem. Mondhatnánk tehát, hogy az egyvádlottas ügyekben az, hogy valaki hogyan viszi vásárra az ő bőrét, az legyen(lehet?) az ő dolga. De Tisztelt Jogász Társaim! Mi lesz a többvádlottas vagy sokvádlottas ügyekben? Belegondolt már valaki abba, hogy a vádlottársak közül egynek vagy egyeseknek az ilyen döntése hogyan hat(hat) ki a másikra, a többiekre esetleg sokakra? Az ilyen ügyekben az egyik vádlottal szemben – távollétében „gyorsan lezavart” jogerősen megállapított tényállás eleve reménytelenné teheti a vele összefüggő tényállással vádolt más vádlott(ak) helyzetét! Ilyen esetekben az egész eljárás – különösen annak tárgyalási szakasza – torz képet mutat, ha például a „beismerő” egyben a többieket súlyosan terhelő vádlottnak már el sem kell mennie a tárgyalásra. Megvádolt emberek tucatjai (százai?, ezrei?) majd úgy várhatják ítéleteiket, hogy még csak szemébe sem nézhetnek az őket súlyosan terhelő személynek. Sem ők, sem védőik így nem tehetnek fel kérdéseket a távolmaradó vádlott-társnak. Nem lesz arra sem lehetőség, hogy bármiféle észrevételnek értelme legyen, hiszen a jelen nem lévő vádlott-társnak semmiféle reakcióját nem figyelheti meg sem a bíróság, sem senki a világon. Mi lesz így a védekezés jogával. A védelemhez való jog ilyen esetekben teljesen kiüresül, írott malaszt marad csupán. Hová tűnik a közvetlenség alapelve? Felvirágozhat tehát a nyomozás során készült vallomásoknak, ilyen esetekben azok el is döntik az eljárás végső kimenetelét. Azok valóságtartalmát ilyenkor ugyanis nem kell a nyilvános és közvetlen bírósági tárgyalás kontrolljának alávetni, hiszen jelen sincs, aki - állítólag - tette azokat a vallomásokat, hogyan lehetne ellenőrizni azok valóságtartalmát? Nem lehet ellenőrizni, mert annak alanya – ha ő úgy dönt – a bíróságon már nincs is jelen, marad viszont az ő vallomása – esetleg még az ő távollétében meghozott jogerős ítéleti tényállással is megerősítve – amely bőven elégséges lehet más(ok) elítéléséhez. Ilyen hatalmat a vádlott kezébe adni egyszerűen nem lehet, ezért kellene legalább a bíró mérlegelésére bízni, hogy a távolmaradást - az azt kérő vádlottnak – esetleg megengedi-e. Ezért elgondolkodtató, hogy mi az oka annak, hogy a hamarosan életbe lépő jogszabály e tekintetben semmilyen lehetőséget nem ad a tárgyaló bíró kezébe, aki valóban a tárgyalás levezénylője, az ügy döntéshozója, s alaposan számot kell adnia arról hogyan dönt, mit, miért tesz. Ha ebben a döntési körben a keze meg van kötve, vagyis nem ő döntheti el, hogy mikor, milyen esetben van helye egy vádlott távolléti jogának megvonására – ha például azzal valaki nyilvánvalóan visszaél, esetleg mások, vádlott társai rovására - erről a jogszabály nem rendelkezik. A kétségtelenül rohamléptékben elfogadott, a jogásztársadalmat is váratlanul, előzetes egyeztetetés nélkül érő 2010. évi CLXXXIII. törvény, az ún. „gyorsító csomag” sok rendelkezése nyilvánvalóan nem fog logikus és átgondolt szabályokkal körülhatárolt megoldásokat hozni az igazságszolgáltatásba. A fent részletezett átgondolatlanság miatt e törvény alkalmazása a védőknek – a lehetséges előnyökön túl – nagyon sok kellemetlenséget okoz majd. A probléma abba van, hogy a távollét alkalmazásának esetleges korlátait, a visszaélésszerű alkalmazás következményeit a jogalkotó nem rendezi, hiszen ezzel kapcsolatosan nem ad a bíró kezébe jogot, így az e miatt sérelmet szenvedő vádlottnak nincs kihez és milyen indokkal fordulnia, hiszen a törvény neki nem ad lehetőséget arra, hogy kérje vádlott-társa kötelező részvételét a tárgyaláson. Pontos, egyértelmű és következetes szabályok nélkül nem létezhet pontos és következetes igazságszolgáltatás. A fent kifejtettek alátámasztják, hogy nem célszerű, ha ellenőrizhetetlen „fegyver” kerül olyan kézbe, ami azt nem feltétlenül jó célra használja. A kontroll hiánya pedig a jóhiszemű vádlott érdekeit is súlyosan sérti. Egy korrekt igazságszolgáltatásnak igenis azt kell feltételeznie, hogy ilyenek is szép számmal vannak. Válaszút elé érkezett tehát a magyar igazságszolgáltatás. Továbbra is célnak tekintjük-e, akarjuk-e az egyes ügyekben az objektív igazság kiderítését, vagy a gyorsaság követelménye miatt csak szolgáltat-e egy általa igazságnak nevezett valamit, ami sokkal inkább retorzió. Ha az objektív igazság kiderítését továbbra is célnak tartjuk feltétlenül lehetőséget kell adni az ügyet tárgyaló bírónak arra, hogy – megadott szempontok alapján – ő dönthessen a vádlott tárgyalásról való távolmaradásának megengedéséről, de mindig és kizárólag csak akkor, ha ez más vagy mások jogos érdekét nem sérti. Dr. Ruttner Györgyügyvéd |
